Veszprémben született, a Lovassy László Gimnáziumba járt: itt érték az első humán impulzusok és versmondói sikerek. A Színművészeti Főiskola mellett az ELTE-re is jelentkezett.
     –   Felvételi nélkül, a tanulmányi versenyeken elért eredményeim alapján kerültem be az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar–orosz szakára. A Színművészeti Főiskolán a harmadik rosta következett, ám mivel az egyik osztályfőnök, Békés András beteg lett, csak Várkonyi Zoltán osztálya indult el. Így a bölcsészkarra mentem, ahol előtte 11 hónapra katonának is be kellett vonulnom – már önmagában ez is egy színházi élmény volt. 1971-ben kezdhettem el az egyetemet, és egyből felvételire hívtak az Egyetemi Színpad Universitas Együttesbe. Katona Imre dramaturg-rendező és Szilágyi Maja – aki a társulat vezető színésze volt – fogadtak. Ruszt József éppen akkor tért vissza a társulathoz egy rövid kihagyás után. Egyből szerepet kaptam a Passió magyar versekben című darabban, amelyet Katona Imre írt színpadra és Ruszt József rendezett.  A mai rendezői és színházigazgatói tapasztalatommal még jobban látom, hogy Ruszt József egy kivételes pedagógus és rendkívül érzékeny, nagy műveltséggel bíró színházi személyiség volt, akitől rengeteget tanulhattam.

Milyen tanárai voltak az Egyetemi Színpadon, és kik voltak a színésztársai?
     –   Idővel itt Katona Imre vette át a művészeti vezetést. Paál István, a Szegedi Egyetemi Színpad vezetője volt, amelynek megszűnte után az V. kerületi Egyetemi Színpadhoz került, és kiváló kurzusokat tartott nekünk, nagyszerű rendezései voltak. Természetesen a legendának számító beszédtechnika tanár, Montágh Imre is foglalkozott velünk. Egy igazi kreatív időszak volt ez, amikor nemcsak a tanáraink képzetek minket, hanem mi is sokat segítettünk egymásnak. Varga Tamás, Tardy Balázs, Dés Mihály, Csizmadia Tibor, Dörner György, Balkay Géza voltak – többek között – a társulatban ebben az időszakban. Számos színészbarátságom született az Egyetemi Színpadon, ahol egészen a diplomám megszerzéséig, sőt még azután is játszottam.

Hogyan jött a kecskeméti Katona József Színház?
     –   Ruszt József, akkor már a Kecskeméti Katona József Színház főrendezőjeként szerződtetett segédszínésznek 1976-ban a társulathoz, ahol két évet töltöttem. Trokán Péter és Hetényi Pál (egykori Egyetemi Színpados), akik akkoriban vezetőszínészek volt a teátrumnál – sokat segítettek nekem a beilleszkedésben.

Melyek voltak az első szerepei? Kik hatottak önre?
     –   Az első profi színházi szerepem a kecskeméti Katonában Mortimer volt Schiller Stuart Mária című darabjában, amelyben Sára Bernadett volt a partnerem. Ezt követően Németh László VII. Gergely című darabjában Gábor Miklóstól kaptam az első végszavamat. Őt annyira tiszteltem, hogy élete végéig nem mertem letegezni.

Mennyiben volt más az Egyetemi Színpad és a kecskeméti Katona társulatának (1976-1978) légköre?
     –   Egyszerre jelentett elismerést és kihívást, hogy bekerültem a kecskeméti Katonába, ahol az üzemszerű színházi működés merőben más volt, mint az Egyetemi Színpad lényegesen szabadabb létezése. Erre a feladatra menet közben értem meg, és máig hálás vagyok ezért, hiszen fantasztikus és erős társulatba érkeztem. Például Csiszár Imre és Szurdi Miklós – mindketten rendezőként – velem egyidőben szerződtek Kecskemétre.
1978-ban a kecskeméti társulatból (velem együtt) tizenegy színész szerződött az abban az évben – az Állami Déryné Színház és a 25. Színház összevonásával – alakult Népszínházhoz, amelynek két játszóhelye volt. Az egyik az újjáépített Várszínház, a másik az 1978 őszére felújított Józsefvárosi Színház volt. Egy igen vegyes és kiváló csapat jött itt össze.

 Kikkel dolgozhatott együtt a Népszínháznál, majd a Nemzeti Színház kamaraszínházánál?
     –   Kemény hatalmi harcok közepette fantasztikus darabok születtek. Innen datálhatóan alakult szakmai és baráti kapcsolatom Jancsó Miklóssal, Iglódi Istvánnal, később Kerényi Imrével és Vámos Lászlóval. Olyan színészóriásokkal is dolgozhattam már itt együtt, mint Bessenyei Ferenc, vagy éppen Tordai Teri. A Várszínházat később beolvasztották kamaraszínházként a Nemzeti Színházba, ahol társulati tagként egy évadot töltöttem. Bubik Istvánnal és Kubik Annával játszhattam itt együtt, itt ismertem meg Mácsai Pált – aki akkor végzős főiskolásként játszotta Rómeó szerepét – és Kalocsay Miklóst is. A velük kialakult ismeretségek mind hozzátettek ahhoz, aki ma vagyok; igyekeztem tőlük eltanulni mindent, amit csak lehetett.

Mely darabokban játszhatott együtt például Bessenyei Ferenccel, Őze Lajossal és Sinkovits Imrével?
1982-ben Gerhart Hauptmann Naplemente előtt című darabjában a Bessenyei Ferenc által alakított Wolfgang Clausen fiaként – Egmont – léphettem színpadra. Őze Lajossal 1983-ban, a Sík Ferenc rendezésében bemutatott Rómeó és Júliában alakíthattam Benvolio szerepét. Ez a darab online a mai napig elérhető és megtekinthető a Nemzeti Archívum adatbázisában.  Idővel Sinkovits Imre vette át Őzétől – betegsége miatt – Lőrinc barát szerepét. Lukács Margittal, Bács Ferenccel is játszhattam egy színpadon.

A 70-es évek végére, 80-as évek elejére a színházi élet egyre inkább a fővárosba koncentrálódott. A vidéki nagyvárosokból Budapestre áramló erős alkotói jelenlét, és az ebből adódó rivalizálás közepette ön milyennek látta és ismerte meg ebben az időszakban Bessenyei Ferencet vagy éppen Gábor Miklóst?
     –   Feri bácsival, aki ekkor 62–63 éves volt – noha Gábor Miklós egyidős volt vele, Kálmán György hat évvel fiatalabb –, közvetlenebb kapcsolatom volt; Feri bácsi engedte, sőt kérte, hogy tegezzem őt. Mindhárman rendkívül alázatos és formálható egyéniségek voltak. Talán nem volt kellően előkészítve az a szervezeti átalakulás, amely végül a fővárosi színházi bummhoz vezetett, hiszen ekkor Szolnokról, Kaposvárról és Kecskemétről rövid idő alatt rengeteg tehetség érkezett a budapesti társulatokhoz. Ez sok feszültséget és sérelmet okozott, de a nehézségek ellenére fantasztikus darabok születtek, és mindhárom említett színészóriással kapcsolatban nekem csak jó emlékeim vannak. Semmilyen sztárallűrt nem láttam tőlük, ellenben rengeteget tanulhattam mindegyiküktől, hiszen tehetségük mellett rendkívül befogadóak voltak a fiatalabb generációval szemben.

Hogyan élte meg a szervezeti átalakulást?
     –   Mondhatni keddről szerdára átkerültünk a Népszínházból a Nemzeti Színház társulatába, amelynek az épülete akkor a Hevesi Sándor téren volt.  Kállai, Őze, Bessenyei és a legtöbb, a generációjukhoz tartozó neves színész jól fogadta az újakat. Akkor az volt a szokás, hogy a fiatalok előre köszöntek és kikérték a már tapasztalt kollégáik szakmai véleményét.

Négy évet töltött a Népszínháznál társulati tagként, és egy évadot a Nemzeti Színháznál, 1983-ban pedig a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött színész -rendezőként. Kinek a hívására ment Kecskemétre, és milyenek voltak ezek a váltások?
     –   Nem igazán találtam a helyemet a Nemzeti Színháznál. Még a Népszínháznál és az Egyetemi Színpadon töltött idő alatt Jancsó Miklós, Gyurkó László és Hernádi Gyula hívott a kecskeméti Katonába színész-rendezőnek. Jancsó jóváhagyásával egy évig szabad kezet kaptam, hogy a kecskeméti Katona Kelemen László Kamaraszínház csapatát és műsortervét a saját szakmai belátásom szerint formáljam.

Milyen szakmai és emberi kapcsolatai születtek Kecskeméten?
     –   Itt ismertem meg a feleségemet, Oravecz Editet is, aki egy kiváló színésznő. Gazsó György színművész, Rátkai Erzsébet jelmeztervező és sok fiatal pályakezdő lett alkotótársam. Az én generációmban nem elhanyagolható azoknak a tábora sem, akik művészi ambícióikban megtörve, és az egzisztenciális nehézségek miatt elhagyták a pályát, attól függetlenül, hogy tehetségesek voltak, vagy hogy elvégezték-e a Színművészeti Főiskolát, vagy sem. Sokakat nagyon sajnálok, és fájdalmas, hogy többen egészen korán távoztak közülünk.

Mi segít máig önnek abban, hogy pályáján tudatos és stabil maradjon, és milyen körülmények adtak önnek erőt a nehezebb időszakokban?
     –   Mindig is fontos volt számomra a magánéleti stabilitás: a szüleim elismert emberek voltak Veszprémben. A bátyám pedig a mai napig a szülővárosunkban dolgozik orvosként, a Vanderlich Egészségcentrum alapító-vezetőjeként. A Jancsó Miklóshoz köthető kecskeméti Katonát 1986-ban gyakorlatilag ’felrobbantották’: a váltáskor teljesen újraszervezték a színházat, és mindenkit elküldtek a társulatból. A szerencse is közrejátszott abban, hogy nem sodródtam. Hegyeshalmi László – a Veszprémi Petőfi Színház akkori igazgatója –, aki még diákkoromból ismert, 1986-ban visszahívott a Veszprémi Petőfi Színházba dramaturgnak, színésznek és rendezőnek. Mindössze egyetlen évet töltöttem az 1990/1991-es évadban Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban, ahova Havasi Imre hívott rendezőnek, miután Hegyeshalmi nyugdíjazása után a veszprémi színház új vezetője – többed magammal – nem hosszabbította meg a szerződésemet.

Hogyan lett 1991-ben lett a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója?
     –   A rendszerváltás után alakult önkormányzat szuverén döntése alapján, pályázati úton nyertem el a Veszprémi Petőfi Színház igazgatói posztját. Ez a korszak első valóban nyilvános igazgatói pályázatai közé tartozott. Innentől kezdve nyílt lehetőségünk arra, hogy – a városvezetéssel szorosan együttműködve – európai színvonalú teátrummá formáljuk a Veszprémi Petőfi Színházat. Ez a több mint kilenc év meghatározó volt számomra, mert szinte mindent megvalósíthattam, amit szerettem volna. Amit nem terveztem, azt pedig az élet hozta.

Milyen anyagi mozgástere volt a Veszprémi Petőfi Színháznak a ’90-es években?
     –   Nagyon szigorú költségvetési szabályok és kevés állami forrás mellett vettem át a Veszprémi Petőfi Színház vezetését. Szerencsére lehetőségem nyílt arra, hogy a költségvetésen túl, szponzorok támogatásával tartsuk fenn az intézményt.

Milyen szakmai sikereket jelentett ez a kilenc év?
     –   Számos külföldi kapcsolatunk alakult ezekben az években. Kiemelkedik közülük a németországi Moersi Kastélyszínházzal közös munka. Rupert Sheidl-lel, a kastélyszínház igazgatójával egy, a sümegi Várszínházban tartott előadásomon találkoztunk először, ő nézőként volt jelen. Másnap jelentkezett, hogy szeretne velem beszélgetni, és ebből a találkozásból barátság és egy évtizedes közös munka született. Magyar–német együttműködésben két alkalommal rendeztük meg a RIZÓMA nemzetközi színházi fesztivált: az elsőt Veszprémben, a másodikat Moersben.

Milyen hazai alkotókkal és színészekkel dolgozott együtt Veszprémben?
     –   Büszke vagyok arra, hogy a Veszprémi Petőfi Színház intézményvezetőjeként profi színészekkel és rendezőkkel dolgozhattam együtt, illetve sokak szakmai útját támogathattam. Kiemelkedően teljesítő színészképző stúdiót működtettünk. Veszprémbe hívtam Rátonyi Róbertet, aki sajnos mindössze egy évet dolgozott nálunk rendezőként, ugyanis 1992-ben 69 évesen elhunyt. Ő egy kivételesen bölcs, művelt és kiváló humorú, européer művész volt, akitől rengeteget tanulhattam.  Amikor tudta, hogy a halálos betegségéből már nincs visszaút, a Veszprémben tervezett Csárdáskirálynő című operett rendezését rám hagyta, a szövegkönyvével együtt. Molière Tartuffe-jének csak olvasópróbájáig jutottunk, amelyben Orgon szerepét alakíthatta volna. Rátonyi hihetetlen sokoldalúságát mutatja, hogy pályája kezdetén Várkonyi Zoltán által, a háború után létrehozott – itthon akkoriban formabontónak számító – Művész Színházban dolgozott, majd 1947 és 1950 között a Vígszínház tagja volt, és csak később került az Operettszínházhoz.

Milyen vezérelv mentén alakult át a Veszprémi Petőfi Színház társulata az ön direktori idejétől kezdve?
     –   Az volt az elképzelésem, hogy nem főrendezőt vagy művészeti vezetőt választok magam mellé, hanem minden szakirány élére olyan vezető szakembert szerződtetek, aki az adott területen a legkiválóbb. Ennek jegyében lett az induláskor vezető jelmeztervező Rátkai Erzsébet, vezető díszlettervező Khell Csörsz, vezető dramaturg Dúró Győző és vezető koreográfus Krámer György. Utóbbival alapítottuk meg a Veszprémi Táncműhelyt és a TÁNC Fesztiválját

Hogyan fogadta ezt a szakma?
     –   Ahogy gyakran minden újdonságra, azt mondták akkor is, hogy nem fog működni. Márpedig működött. Ezek a vezetők a saját területükbe beleszólhattak, sőt, mindig ki is kértem a szakmai véleményüket. Ha pedig vendégművész érkezett, mindig csak az adott szakág vezetőjének jóváhagyásával kerülhettek be a színház vérkeringésébe. Igyekeztem a területükön legjobb, elismert alkotókat a társulatba csalni. Rátkai Erzsébet iparművész alapította meg Veszprémben az első patinázó műhelyt, amelyben képzőművészeti szintű álarcokat, maszkokat gyártottak. Természetesen a jogi, művészi és erkölcsi felelősség, valamint az ebből adódó döntési helyzet a színház igazgatóé. Egy színház természetesen sosem lehet teljesen demokratikus, de egy, a megszokottnál nyitottabb rendszert akartam létrehozni, az eredményesség érdekében. Egy modern, minden műfajban alkotó, összművészeti színházat kívántunk létrehozni, amely úgy gondolom, sikerült is.

24 évvel ezelőtt, 2001-ben alapították meg a Pannon Várszínházat Veszprémben, jóval azelőtt, hogy 2007-ben megjelent volna a nonprofit gazdasági társaságok jogi formája. Milyen forrásokból és milyen körülmények között tudtak akkoriban elindulni?
     –   Szabadtéri besorolású magánszínházként kezdhettük el a működésünket. Indulásunk első időszakában kizárólag eseti jellegű magántámogatásokból, és az akkor éledező pályázati források elnyerésével tudtuk fenntartani az intézményt. Némi öniróniával öngyilkosságnak nevezhetném az akkori színházalapítói szándékot. Az első évben gyakorlatilag nem volt állandó fizetése a csapatnak, beleértve magamat is. Nem volt hagyományos értelemben vett társulatunk és játszóhelyünk sem.

Miként születtek meg ezekben az időben a darabok, és mivel vonzotta oda a művészeket?
     –   Lépésről lépésre haladtunk. Eleinte minden produkció létrehozásához pályázati forrásokat kerestünk és találtunk szponzorokat is.  Az aktuális produkciókba való bekerüléshez meghallgatásokat tartottunk. Az első ilyen alkalmon több fiatal, Színművészeti Főiskolán végzős hallgató vett részt, többek között Gallusz Nikolett, Bodnár Vivien, de csatlakozott hozzánk Rubold Ödön, Csengeri Attila, Zayzon Csaba, majd egy évvel később. csatlakozott a társulathoz Molnár Ervin, akik azóta is kollégáink. Ugyancsak az indulásunkkor érkezett hozzánk a rockzene világából Kalapács József és Krámer György is, a kezdetektől jelen volt. Szelle Dávid kamaszként lett a színház tagja, azóta már vezető színész, kiváló rendező, meghatározó tag.

Hogyan jött létre a Pannon Várszínház egyik játszóhelyeként a Hangvilla multifunkcionális közösségi tér?
     –   Veszprém belvárosában állt az akkorra már erősen leromlott, elhagyatott, poszt-szocreál Séd Filmszínház. Az önkormányzatnál jelentkeztünk, hogy jelképes összegért bérelnénk és felújítanánk az épületet azért, hogy végre legyen saját befogadóterünk. Szinte mindenki őrültségnek tartotta eleinte az ötletünket, mégis alig három hét alatt – a város, helyi vállalkozások és magánszemélyek hozzájárulásával, valamint a társulat összefogásával – sikerült létrehozni egy kezdetleges, de működő színházi teret a beázó, fűtetlen, mosdó nélküli, romos épületből. 2004-től 2010-ig voltunk itt. Az átépítési munkálatok idejére, másfél évig a veszprémi – akkor még Dimitrov – Művelődési Ház lett az új otthonunk. Amikor pedig elkészült a Hangvilla épülete, 2013-tól ez vált a társulat állandó befogadóterévé. Az épületet az akkori tulajdonos, üzletember és zenerajongó Bélafi László alakíttatta át – a modern technikai igényeket szem előtt tartva –, és nevezte el Hangvillának.

Miért kapta a Pannon Várszínház ezt a nevet, és hogyan alakultak a darabválasztások az idők folyamán? Kik voltak az alkotók és színészek?
     –   Ez a vidék tele van várakkal, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy színházi terekként funkcionáljanak, emellett idegenforgalmi célpontok is. Az első produkcióink szabadtériek voltak. Bella István és Rossa László írták a Margit-passió című darabot, Asztalos István és Kovács Attila pedig a Kinizsi Pál című musicalt. Ezzel a két történelmi darabbal nyitottuk meg első évadunkat, és már ekkor egyértelmű volt a közönség érdeklődése. A kőszínházi szezonunkban, amely már 2001 őszén elindult, kifejezetten kortárs- és alternatív darabokat is színre vittünk. A Hangvilla mellett álló Csermák Antal Zeneiskola dísztermében – amelyet szintén béreltünk – játszottunk a kőszínházi szezonban, a nyári, szabadtéri időszakban pedig jártuk a megyét, később az országot is. Amikor 2004-ben a SÉD Filmszínházban nagyobb létszámú produkciók színrevitelére is alkalmas játszóhelyünk lett, műsorra tűztük a Légy jó mindhalálig, a Valahol Európában, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabokat is.

Milyen irodalmi témájú előadásokat vittek a kezdetekben színre?
     –   Az első évadunk előadásainak egyike az Ady Endre írásaiból szerkesztett A föltámadás szomorúsága című darab, amelyben én játszottam Ady-t, Németh Judit Lédát, Szakály György pedig az Ady-t kísértő Halál szerepét alakította. Ugyancsak színpadra lépett ebben Rossa László és Rossa Levente is. A másik darab Pilinszky János: „Urbi et orbi” a testi szenvedésről című játékunk volt, amelyben szintén Szakály György, Sashalmi József és Oravecz Edit játszották a főszerepeket. Emellett Krámer György rendezésében állítottuk színpadra a Bolero című kortárs táncszínházi játékot, amelyben vendégeladóként – főként a Közép-Európa Táncszínház akkori társulati tagjai – táncművészek léptek fel. Ugyancsak emlékezetes a Schubert Téli utazás című dalciklusára készített játékunk, amelyben többek között Póka Balázs, Ladányi Andrea, Szakály György és Krámer György is szerepelt. 

A 2010-es előadóművészeti törvény egyik alakítója volt ön is. Milyen változásokat hozott ez a rendelet a veszprémi Pannon Várszínház számára?
     –   Inkább az előkészítő munkában vettem részt. A törvény értelmében kőszínházként szerepeltünk, és ettől kezdve éves állami támogatást kaptunk. Bár teljesítettük az elvárt mutatókat, és addigra csaknem kétszáz bemutató állt mögöttünk, 2012 végére kitessékeltek bennünket az állami normatívából. Azóta is anyagi mókuskerékben, független színházként tartjuk fenn a társulatot: saját bevételekből, alkalmanként pályázatokból, valamint céges és magántámogatók segítségével működünk. Minden évben pályázunk az állami státusz visszanyerésére, ám ezt mindmáig nem kaptuk meg. Ugyanakkor megtisztelő számunkra, hogy - noha nem vagyunk városi intézmény - Veszprém városa a kezdetektől fogva töretlenül támogat bennünket.

Milyen szerepet tölt be a TÁNC Fesztiválja a Pannon Várszínház és Veszprém kulturális életében?
     –   A Petőfi Színháztól a Pannon Várszínház 2001-es alakulásakor került hozzánk a Tánc fesztiválja, amelyet a város is támogat. A fesztiválnak Krámer György után Horváth Csaba lett a művészeti vezetője. Nagy öröm számunkra, hogy Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa projekt jegyében három évadnyi munkát sűríthettünk a 2023-as évbe. Számos sikeres hazai ősbemutató mellett közös eredményünk, hogy a TÁNC Fesztiválja – amelyet 2026-ban már 28. alkalommal rendezhetünk meg – immár két éve nemzetközi szinten is jegyzett fesztiválnak számít.

Milyen a Pannon Várszínház látogatottsága? Hány fős most a társulat és milyen helyszíneken játszanak az eddig említett befogadótereken kívül?
     –   Az alapítástól kezdve célom volt, hogy egy regionális, azaz a városi igényeken túlnyúló igényeket kiszolgáló teátrum legyünk. A produkcióink több mint felét Veszprémen kívüli játszóhelyeken adjuk elő. Szerencsére nagyon sok elismert helyre hívnak minket. Jelenleg 16 állandó munkatársunk van, és évente legalább 100 vendégművésszel dolgozunk együtt. Tavaly csaknem 98.000 volt a fizető nézőink száma.

Említette, hogy vezetőnek lenni önismereti folyamat. Mit adott önnek ez az elmúlt évtizedek tapasztalata, és mi ad újra és újra erőt?
     –   Az önismeret mellett mások megismerésének a folyamata is ez. A színházra különösen jellemző, hogy sok küzdelem van a sikerek mögött. Természetesen mindez erősít, és jó látni, hogy vannak, akik majd kellő szakmai tudás birtokában tudják továbbvinni azt, amit 2001-ben létrehoztunk. A színház, mint műfaj mindig válságban van, mégis mindaddig lesz rá igény, amíg az ember létezik, és amíg az ember szerves anyagból van. Ez azon kevés műfajok egyike, amely az adott pillanatban születő szellemi teljesítményt azonnal képes megjeleníteni. A színház halandó és megismételhetetlen, ugyanakkor maradandó nyomot hagy maga után.