A beszélgetés során pályájáról, döntéseiről, írásról, színházról és az életéről vallott őszintén.
     –    Hamarosan a Magyar Hang kiadónál megjelenik a 7. könyvem Vesszőparipa címmel. Az elmúlt 30 évnek sajtóban megjelent írásaim válogatott gyűjteménye. Számomra igen igényes, rokonszenves és megbízható szerkesztőség gondozza, régóta publikálok a lapban.

Akkor ez egy erős váltás az életében, tudom az írás mindig fontos volt, hiszen számos színpadi műve van?
     –    Egész életemben folyamatosan írtam de rendszeresen csak 2010 óta minden nap, a naplófüzeteimbe. Jelenleg A3-as spirálfüzetből az 58. telt be. Kétségtelen azonban, hogy a színházrendezést tartom a hivatásomnak, 55 éven át jelentette számomra a legkomolyabban vett feladatot és a legélvezetesebb kalandot.

Miért mondja múlt időben, mostanában már nem rendez?
     –    Két éve észrevétlen felhagytam vele. A működésem már sem stilárisan, sem az általam elvárt  szakmai légkört hiányolva, valamint szellemi és ízlésbeli szintjén sem divatos. A szakmai létezés egésze úgy alakult, hogy sehol nem volna már hely, ahol ne kellene undok kompromisszumokat vállalni. Igaz ez a visszájáról is, és nem baj, hogy az utóbbi években már az igazi undok helyeken sem fanyalognak rám sűrűn. Százharminc előadást rendeztem, Csehovot, Shakespeare-t, angolszász kortársiakat, a XX. század magyar iróitól szinte mindtől, meg kabarékat , operetteket, musicaleket, adóssága, ami hiányérzetet kelthetne vagy fájna, igazán nincs a szakmának felém. Olyan gigászokkal  dolgozhattam, mint Kálmán György, Garas Dezső, Törőcsik Mari, Almási Éva, Tahi Tóth László, Tordy Géza, Huszty  Péter, egy színpadon játszhattam  Mensárossal  ,Dajkával, Págerrel, Őze Lajossal, ilyen művészekkel ma már nem találkozhatnék, nem szólva arról, hogy az elmúlt harminc évben egyetlen hely se vált olyanná számomra, ahol ne kellett volna gúzsba kötnöm a rosszabbfajta ingereimet.  Meguntam. A színházi szakma nekem ma már barátságtalan. Az elmúlt 15 évben a politika rém alacsony színvonalú értékrendje, személyzeti megkülönböztetései annyira ráterpeszkedett a kultúrára, s benne a színházra is, tovább egyszerűen nem volt kedvem kalákában alakoskodni. Engem egyébként sem a fejem fölül, sem szemtől szembe nem bántott senki, ám eljött a pillanat, amikor morális, szakmai és filantróp elveim teljes feladását kényszerként tovább már nem viseltem el. Sérelmem nincs, csak hát sajnos túl sok kínos tapasztalatom gyűlt össze már régről. A színészek méltósága és megbecsültsége egymásra hatva gyöngült előbb szép lassan, az utóbbi harminc évben pedig rohamosan, a színészek végleg lemondtak róla, hogy együtt adják jelét: ez már tűrhetetlen, változtatni kell. Jellemességük  büntetendő, itt egyelőre már csak jellemtelenségük maradt komoly esély. Például feltűnően  hatásos színészi alakítást egyet láttam a minap: egy párttribünön. Az ilyen céhhez már nincs közöm, hálistennek!
Ámde mondok valami nagyon furcsát: egy éve még volt hiányérzetem, mert amikor még nappal rendeztem, este, amikor eloltottam az olvasólámpám, mindig az éppen időszerű feladataimról gondolkodva, azt tervezve aludtam el. Pár hónapja már lecseréltem elalvásom témáit más, magam által kijelölt feladataimra.

Volt valami nagy esemény, aminek hatására úgy érezte, hogy váltani kell?
     –    Röviden mondom: már 40 éves koromban jött egy nagy bumm az életemben, amikor elváltam két nagyobb gyerekem édesanyjától, közben egyre-másra jöttek a megterhelő felkérések, jött a rendszerváltás sokkja, végül is az idegrendszerem szünetet kért. Kitisztultabb elmével megváltoztattam a körömben mindent, s onnantól a sors ajánlotta a megoldásokat a választásaimhoz: jött életem legnagyobb vállalása, a legizgalmasabb felkérés Nyíregyházáról. Össze kellett kapnom magam, tudtam, nem hibázhatok, mert akkor, amit elértem, megy minden a levesbe. És az égiek is megjutalmaztak. Idén december 16-án lesz 30 éve, hogy magamhoz öleltem a feleségemet, és ő is magához ölelt engem, majd 1997 január 1-jén megszületett a fiunk, aki, remélem, hamarosan nősül már, a nagyfiamnak ikerlányai vannak, a lányoméknak négy gyereke, végül is értük történt minden, a családom az életművem.

Mostanában már nem lép színészként színpadra. Nem hiányzik?
     –    Pályámnak egy korai, meg az utolsó szerepemről szívesen emlékezem meg. Dosztojevszkij  Ördögök című drámájában Ascher Tamás rendezésében Pjotr Verhovenszkijt játszottam Kaposváron, és most három éve ugyanott a Karamazov testvérek előadásában Zoszima sztárec szerepében nagyon élveztem a munkát Szabó K. Istvánnal is. Ezzel a két szereppel kerekké lett a színészi pályám. Igazi sikernek azonban azt tekintem, ha teljesítettem apám végkövetkeztetését, aki azt mondta: „lehet, hogy nem csináltam karriert, de senkinek nem volt könnyes miattam a párnája !” Nekem nálánál sokkal könnyebb korban lehetett  karriert csinálnom, de remélem hozzá képest is megálltam a helyem e tekintetben.

A közéleti szerepéről szeretném kérdezni, mert elég jelentősnek tartom. Persze én leginkább az írásait olvastam, meg a Heti hetest néztem.
     –    A Heti hetes, ahol én voltam az egyik okostojás, sajnos, rám ragadt, a műsorral korántsem voltam kibékülve, de kellett a pénz, a fiam Angliában tanult.

Kész, ennyi!
     –    Életem legjobb döntése volt, amikor leköltöztünk Zalába, mert negyven éve nem kell Budapesten élnem, és ez kínálja az olyan léptékét életmódomnak, hogy csak a számomra fontos ér el, vagy érem el azt én magam. Ezért van, hogy az életem második felében értelmes és élvezetes napjaimnak minden egyes perce.