Írások
Szántó Andreát most már budapesti premierekben is köszöntheti a publikum, s az idei esztendőt egy régi és egy új szereppel, valamint csokornyi dallal kezdte. A kékszakállú herceg várának részletét adta elő egy operaházi felvételen, készül a Parsifal Kundryjára, s két online kamaraestje is született. A pandémia ellenére az utóbbi időszakban egyre sokasodtak a felkérései, a mezzoszoprán úgy véli, kezd végre tudatosodni a hazai zeneélet szereplőiben, hogy már itthon van. Szántó Andreával a külföldi tapasztalatokról, színpadról és hangversenydobogóról, tanulásról és tanításról beszélgettünk.
Már több mint két évtizede énekli Juditot, ezzel a szereppel debütált a mannheimi operaházban is, s az azóta eltelt esztendők alatt több mint félszázszor bújhatott Bartók hősnőjének bőrébe. Mennyiben változott, alakult a figura?
– Nagyon szerencsés voltam, hogy életem első előadása - amikor az ember még fiatal és vad elszánással vág neki a szerepnek – remek gárdával került színpadra, a partnerem a kitűnő bolgár basszus, Mihail Mihaylov, a karmester Fischer Ádám, a rendező pedig Philipp Himmelmann volt. Kiváló rendezést láthatott a közönség, minden összeállt ebben a produkcióban, ami sok éven keresztül szerepelt műsoron. Áldást, ajándékot jelentett, hogy egy ilyen előadásban debütálhattam. Mindenki csodás dolgokat tanított nekem. Aztán az ember érik a korral, azzal, amit megtapasztalt, átélt, és minden partner is hozzátesz valamit az adott nőalakhoz. Ahogy hatnak a rendezések, a karmesterek elképzelései is. Sok kiváló magyar dirigenssel volt alkalmam dolgozni, köztük Fischer Ivánnal, Kocsis Zoltánnal, Kovács Jánossal, s ők számomra mind egy-egy újabb olvasatot közvetítettek a műről. Komplex folyamatok során, folytonosan formálódik egy-egy figura. Megint más egy koncertszerű előadás, azzal ugyancsak újabb dimenziók nyílnak meg. Az év elején felvett részlettel is tanultam valami újat Bartók operájáról.
A diplomázását követően szerződtette a budapesti dalszínház. Egy évadot követően azonban már a bielefeldi színház tagja volt, s azt mesélte egy interjújában, hogy amikor meglátta a 650 férőhelyes teátrumot, majdnem elsírta magát. Ilyen nagy volt a kontraszt?
– Tényleg másképp hatott az a nézőtér, mint az Ybl-palotáé… Viszont nem voltam csalódott, lelkesítettek a szerepek, amelyeket a német teátrumban ajánlottak. Többször lehettem színpadon, érdekesebb és fajsúlyosabb, nagyobb kihívást jelentő szerepeket kaptam. Budapesten Flóra voltam a Traviatában, Mercédès a Carmenben, közben azonban érkezett a németországi lehetőség, én pedig éltem vele, hiszen egy szezonban 25-30 fellépést kínáltak, amit nem lehet számban összehasonlítani az itthon ajánlott tízzel. Bielefeldben Olgaként mutatkozhattam be az Anyeginben.
Két évvel később pedig már a mannheimi operában énekelt, ahol az első időkben Fischer Ádám volt a főzeneigazgató, s 13 évet töltött a társulattal. Az ottani, nem kevés vezető szerep mellett jutott ideje máshol is fellépni?
– A mannheimi nemzeti teátrum Németország egyik historikusan legnagyobb repertoárral rendelkező színháza, így rengeteg darabban kipróbálhattam magam. Mindent elénekeltem, ami az akkori hangomnak, habitusomnak megfelelt. Volt olyan évad, hogy ötvennél is többször léptem színpadra. Sok más német színházba is meghívtak vendégszerepelni, s rendszeresen voltak beugrásaim. Emellett szerepeltem Edinburghban, Glasgow-ban, ahol például A kékszakállú Juditját alakítottam és a következő évben visszahívtak a Carmen címszerepére. Ezt a Bizet-operát szabadtéren is énekeltem, a schwerini fesztiválon 16 fokban és zuhogó esőben… Rugalmas és segítőkész volt a színház akkori vezetése és elengedett ezekre a vendégszereplésekre, még akkor is, hogyha egy premier miatt másfél hónapig voltam távol.
S mennyire a német rendezői színház uralkodott Mannheimben?
– Akadtak ilyen produkciók. De úgy gondolom, egy modern színrevitel is lehet nagyon izgalmas vagy őrülten absztrakt. Ahogy a hagyományos előadások között is akadnak roppant porosak vagy olyan koncepcióval bírók, amelyek ma is hatnak. Énekeltem Carment több rendezésben, az egyik például New Yorkban játszódott, ültünk az irodában és fénymásoltunk… Nekem mindez óriási színpadi gyakorlatot jelentett és rengeteg rendezővel, karmesterrel dolgozhattam. Mindig nagyon élveztem és élvezem a változatosságot, azt, ha minél több emberrel megismerkedhetem, dolgozhatom, ha új energiák vesznek körül.
Ezért is döntött úgy 2013-ban, hogy vált?
– Szép időszak volt, amely alatt rengeteget tanultam. De aztán lecserélődött a mannheimi teátrum vezetése, nekem is változott az életem, s úgy határoztam, másképp kell folytatnom. Most visszatekintve azt kell mondjam, jól tettem. Szerencsés és különleges helyzetem volt, hogy ilyen sokáig lehettem egy rangos teátrum tagja, ez Németországban is ritkaság, s olyan sztárokkal is szerepelhettem például Santuzzaként, mint José Cura. Átmeneti időszak következett, néhány évig szabadúszóként működtem, nem akartam megint egy színházhoz szerződni. Ezt az időszakot arra is használtam, hogy új szerepeket tanuljak. Aztán 2017-ben hazaköltöztem.
De addig is rendszeres szereplője volt a hazai koncertéletnek…
– Ha tudtam, mindig örömmel jöttem, turnéztam például a Fesztiválzenekarral, hívtak a Nemzeti Filharmonikusok is. Miután hazaköltöztem, eltelt egy év, míg lassan elkezdtek érkezni a felkérések, a dalszínházi meghívások. Úgy érzem, most már kezd tudatosodni az együttesekben, hogy itthon vagyok.
Kezdőként, az Operaházban töltött, első szezonjában már énekelhetett Wagnert, Első Norna volt Az istenek alkonyában, most azonban régi szerepálmára készül, a Parsifalban Kundryként lép pódiumra áprilisban.
– Mélyen megérint Wagner zenéje. Szeretem Verdi gyönyörű muzsikáját is, de Richard Strauss és Wagner szövegei jóval izgalmasabbak. A Parsifal misztikus mű, s Wagner zenéje varázslatos. Kundry sokszínű karaktere, a nő és a férfi kapcsolata, az egyéni és kollektív megváltás ebben az új Vízöntő-korszakban a mai ember számára is mély és aktuális mondanivalóval bír. Tavaly már teljesen megtanultam a szerepet, csak a bemutató előtt közbeszólt a vírus… Tetszik Almási-Tóth Andrásnak, az Operaház főrendezőjének koncepciója. Nagyon várom a közös munkát a kollégákkal. S tényleg nem bánom ezt a kényszerszünetet. Jó így előre tanulni, aztán eltenni a szerepet pihenni. Sokat jelent később, hogy már ott érik a tarsolyomban.
Említette a pandémiát. Hogyan töltötte ezt az időszakot?
– Tanulással. Az átmeneti, szabadúszóként töltött évek alatt megszoktam, hogy felkérések közötti hónapokat tanulással kell kitölteni. Most végre volt időm kipróbálni szerepeket, megnézni, hogy fekszenek-e a hangomnak, s hogyan érzem magam az adott nőalak bőrébe bújva. Memorizáltam darabokat, dolgoztam technikailag, zeneileg Ebolin, Amnerisen, Ortrudon, Vénuszon. Le kellett vezetni a felgyülemlett művészi feszültséget. Abban pedig szerencsések vagyunk, hogy a pandémia alatt a Magyar Állami Operaház vezetősége folyamatosan támogatja a művészeit, mert sokan kerültek kilátástalan helyzetbe… A pályázatok szintén segítenek a kultúra életben tartásában. Ennek köszönhetem, hogy két kamaraesten is együtt muzsikáltunk Somlai Valéria zongoraművésznővel, amelyekről felvétel született. Schubert, Brahms, Hugo Wolf, Schumann, Rachmaninov szerzeményei mellett Richard Strauss Négy énekét is előadtuk. Azért is jelentett ez számomra kihívást - nem beszélve arról, hogy üres teremben, közönség nélkül kellett énekelni –, mert nekem a koncerten való szereplés sokkal nehezebb, mint az operaszínpadon való lét. Nehezebben barátkozom meg az érzéssel, hogy nem mozoghatok a térben, s nincs meg a szerepformálásnak az az egy, nagy íve, mint egy operában. Itt minden egyes, néhány perces dalban fel kell építeni egy világot, s csupán a hang és arc közvetíti a gondolatokat, érzéseket. Nehéz, de sokat lehet vele tanulni. A mostani művek kapcsán vettem észre, hogy a dalok Kundry alakjának megformálásában is segítségemre vannak, ugyanis az egyszerűségben rejlik az igazi mondanivaló. A legszebb ajándék pedig az volna, ha ez az előadás már közönség előtt kerülhetne színre…
S igaz, többször tolták már el, de a tervek szerint tavasszal Liszt Krisztus oratóriumában is fellép a Vigadóban.
– Csak dalokat énekeltem eddig Liszttől, s most, hogy tanulom a Krisztus oratóriumot, vettem észre, hogy Mahler, Verdi, Wagner is jócskán merített a kompozícióiból. Zseniális vizionárius volt, le vagyok nyűgözve a zenéjétől.
Említett koncerteket, operaelőadásokat. Mi a helyzet a tanítással?
– Egyszer nagyon szeretnék majd tanítani, most azonban még szeretném kiteljesíteni magam a saját szerepeimben. Kibontani, fejleszteni a hangom. Gyűjtöm a tapasztalatokat, mert sokrétű és felelősségteljes dolog a tanítás. Milyen szeretetteljes, könnyeden játékos kreativitás kell ahhoz, hogy azt a saját és egyedi kincset a torokból/testből/lélekből előcsalogassuk. S óriási szerepe van a mentálhigiéniának is az énekesi pályán...
Ahogy a jó tanárnak, hiszen Ön is olyanoknál kezdte, mint Berdál Valéria vagy Komlóssy Erzsébet…
– Vali néni csodálatos művész és pedagógus volt, s amikor 17 évesen foglalkozni kezdett velem, szinte fel sem tudtam fogni, hogy valójában kitől tanulhatok… A Zeneakadémián Andor Éva növendéke voltam, és Komlóssy Erzsébet volt az, akitől sok mindent elsajátítottam a színpadi játékról, amit én “Andreásítottam”. Hálás vagyok minden tanáromnak, mert szeretettel támogattak az utamon.
A neves dívától, Grace Bumbry-tól szintén tanult. Azonban egy interjúban említette, hogy Ön nem díva-típus…
– Van, akinek illik az egyéniségéhez, én azonban az szeretnék lenni, aki vagyok… Az egészséges lelkületre pedig igyekszem figyelni, és arra is, hogy jusson idő a befelé fordulásra, az önmagamon folytatott munkára, a belső válaszok megtalálására. A fejlődéshez elengedhetetlen az énekmesterrel való, rendszeres munka is. Úgy érzem, most új szakasz kezdődött az életemben, sok izgalmas szerep van, ami érdekel, és kíváncsian várom, mit hoz a jövő!