Tizenegy éves koromig színházi gyerek voltam. Ébredő emlékezetemben három refrén ismétlődött a mindennapi beszélgetésekből. Egy: különféle történetek, amelynek egyik főszereplője „Taubklári” – Taub János legfiatalabb húga, aki lánykorában Édesanyám legjobb barátnője volt; azt hiszem, egy csapatban is kosaraztak, ám addigra kivándorolt Izraelbe. (Ahogy akkortájt mondták: „Palesztinába”.) Kettő: „Jönnek a szatmáriak!” – vagyis a szatmári társulat vendégszerepel Nagyváradon, tehát előadás után nagy buli lesz nálunk. S a legkevésbé sem utolsó sorban, három: „Itt van Gyuri! Találkoztatok már?” – kérdezte anyám apámat vagy fordítva, esetleg a nagymamám jelezte, hogy „Harag Gyuri telefonált.” Ez pedig azt jelentette, hogy a nagybányai-szatmári színház alapító-főrendezője, aki akkor már valahol Vásárhelyen vagy Kolozsváron élt és dolgozott, abba a városba érkezett, ahol a középiskoláit is végezte, mielőtt elhurcolták a haláltáborba, ahol legyilkolták az egész családját, s majdnem őt magát is.

Édesanyám Kolozsváron járt egyetemre, a barátságuk onnan datálódik. Sőt, egy időben még arról is szó volt, hogy Anya irodalmi titkárnak szerződik a bányai társulathoz, de ő inkább – vesztére – magyartanárként tanítani akart. Amíg egy koncepciós per vádlottjaként ki nem rúgták és el nem tiltották minden értelmiségi pályától. Hosszú évek múltán, rehabilitációképpen végre - az első diplomás - súgónő lehetett a színháznál. Apám meg viszonylag gyenge színészből lett kiváló díszlettervező – közben 22 hónapig tévedésből, más helyett börtönben is ült. A Nagyim a nagybányai festőiskolába járt, hogy aztán babafejeket fessen egy gyárban, és a festékanyagtól vészes vérszegény legyen, míg végül – erre már emlékszem - minden nap legalább egy-két „Szöktetés a szerájból” képet készítsen, darabját 1 lejért. Én még akkor kicsi voltam…

Egyszóval: Harag György - nekem mindörökre „Gyuri bácsi” - amikor Váradon járt és tehette, mindig felszaladt hozzánk. Mihelyt meglátott, felderült az arca, és oly kedvesen mosolygott rám, még ha előzőleg komoly témáról beszéltek is éppen, hogy úgy hatott, mintha kisütne a nap, s valami csodálatos fény és melegség árasztaná el a szobát. Akkori eszemmel nyilván még nem sejthettem, amit a Román Köztelevízió portré-filmjében Kincses Elemér mondott róla: „tiszta, gyermeki lelke volt.” Gyerekszívvel ezt éreztem meg – és nagyon szerettem.

Aztán 1969 decemberében, tíz éves huzavona után átköltözhettünk Budapestre, ahová 1980. január végén vendégszerepelni érkezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A Sütő-trilógiával meg két román darabbal léptek fel a Vígszínházban. Én egyszerre voltam első éves magyar-történelem szakos bölcsész-hallgató, és immár három éve külsős rendezőasszisztens a Magyar Televízió Irodalmi és Drámai Főosztályán. Már nem emlékszem, hogy magam kértem-e vagy eleve úgy osztottak be, hisz mindenki ismerte a gyökereimet, de dolgozhattam abban a „Színházi Album” műsorban is, amely a kolozsváriakkal foglalkozott. Persze, nem akartam Gyuri bácsihoz odaszemtelenkedni - gondoltam, majd akkor találkozhatok vele szemtől szemben, amikor anyámmal jövök megnézni a „Titanic-keringőt”, amit a zseniális Aurel Manea rendezett elképesztően modern felfogásban.

Igenám, de nem bírtam a kíváncsiságommal: forgatás után ottmaradtam a Vígben, és besettenkedtem az „Egy lócsiszár virágvasárnapja” bejáró próbájára. Nem kértem engedélyt, nem is lett volna kitől, megbújtam a legutolsó sorban. Még a civilruhás próba is csodálatos élmény volt. Épp Tronkai báróék orgiájának a jelenetét készítették elő, amikor Harag elkezdte keresni az ügyelőjét. S mivel egyedül én ültem a nézőtéren, lelepleződtem. Pironkodva előjöttem: „Ne tessék haragudni, Gyuri bácsi, én Koós Ibi és Nagy Sanyi lánya vagyok, s kicsit szerettem volna belenézni a próbába…” Megölelt és már ő szabadkozott: „Jaj, dehogy is haragszom, Adriennkém, maradj csak nyugodtan, örülünk, hogy itt vagy. Csak azt hittem a sötétben, hogy te vagy Rózsa!”

Másnap aztán megint találkoztunk, és ugyanazzal a napsugaras mosolyával fogadott. De ennél is sokkal szebb volt az a pillanat, amikor a nézőtér ajtajában, előadás előtt megpillantotta anyámat: „Ibikém!” – és egymás nyakába borultak. Úgy kezdtek el csevegni boldog élénkséggel, mintha nem telt volna el több mint egy évtized. Mintha csak félbehagytak volna egy minapi beszélgetést a váradi ebédlőnkben. Anyám 49 éves volt, Gyuri bácsi öttel több: egy 21 éves szemében elvileg már „öregek”. De ahogy néztem őket felhőtlenül egymásnak és az életnek örülni, rájöttem, hogy a tiszta lelkű embereknek nincsen koruk, a barátság pedig időtlen.

A „Színházi Album” utolsó forgatási napján a Víg művészbejárójánál vártam egy riportalanyra. Most nem tudom, hogy van, de akkoriban az volt a szokás a Magyar Televíziónál, hogy a rendezőasszisztens mindenképp a bejáratnál várta a szereplőt, majd bekísérte a sminkbe vagy a helyszínre, még ha meghívott már álmában is odatalált volna. Egyrészt fontos volt tudni, hogy megérkezett-e időben; másrészt, hogy van-e valami kívánsága vagy baja. Egyszóval: minden vendéget illett rendesen fogadni.

Tehát a bejárati ajtóban várakoztam, belülről, egy szál vékony pulóverben. Akkoriban még nem éreztem fagyosnak a téli szelet sem, amely minden ajtónyitásnál besüvített. Harag ment kifelé egy régi kollégájával, aki szintén áttelepült. Meglátott, elmosolyodott, majd szeretetteljes szigorral rám szólt: „Azonnal vegyél fel egy kabátot! Mit szól anyád, ha megbetegszel? Siess.” S kifelé az ajtón, amikor azt hitte, már nem hallom – és ettől annyira szép ez a történet – azt mondta a másik erdélyinek: „Vigyázni kell rá: ő is a mi kislányunk!”

 Nos, tulajdonképpen akkor dőlt el, hogy történészként (és nem csak) a romániai színházakkal szeretnék foglalkozni, hiszen igazából „az ő kislányuk vagyok.”

Számos helyen, sokat írtam Harag György művészetéről, akit köztudottan nem csak én szeretnék példának állítani az utókor elé. Persze magánemberként nem ismerhettem őt úgy, mint az érte rajongó színészei vagy a hozzá közelállók. S mikor vele foglalkoztam, színháztörténészként igyekeztem „objektívebben”, „szakmaiabban” fogalmazni. Pláne, hogy Magyarországon nem is lehet „jó szakember” az, aki ki meri mutatni az érzelmeit.

Így csak akkor vettem észre, hogy tudat alatt hogyan hatott rám a marosvásárhelyi „Cseresznyéskert”, azaz a Gyuri bácsi hattyúdala, amikor váratlanul könnycseppek hullottak a klaviatúrára.