„Két párhuzamos világ létezik… A harmónia világa és a káoszé. (...) És pont amikor azt a legkevésbé szeretnénk, ez a két világ elkezd egymásba csúszni” – hangzik el a mondat Julia nevű karakterünktől az előadás elején. Ez a két világ találkozik az előadás során. A harmóniáé, amelyben három barátnő van. A káoszé, amelyben három nő van.

Míg a barátnők az egység és összetartás által a harmónia világát képezik, a nők maguk problémáik és gyengeségeik által a saját káoszuk világát élik meg. Mi – mint nézők – pedig próbálunk a saját világunkban egyensúlyozni, az önreflexiós utunk harmóniája és káosza között.

Bár a csupa-nő-előadás elsőre azt az érzetet keltheti, hogy ez most csak nőknek szól, épp ellenkezőleg: mindenkinek megvan a saját harmóniája és saját káosza.

A stúdió színpadán tehát barátnők. Akkor viszont hol kezdődik a káosz? A káosz elindítója a mi esetünkben a legegyszerűbb mindennapi esemény. Mindhárom nő helyzetében. Mivel a káosz bennünk van, a szüleinktől örökölt és a saját élettapasztalataink által megélt sérüléseink összessége váltja ki.

Bár az eredeti szöveg leginkább egy női magazinba lenne illeszthető, az általunk látott feldolgozás beengedi a nézőt, megélhetővé téve a bemutatott problémákat. A felsorakoztatott humoros elemekkel pedig megpróbálja könnyíteni a nehéz témát.

Az előadás tehát három nő életéből mutat be egy-egy eseménysort, ezek következményeivel. Sofiának, Emminek és Juliának a saját káoszával kell megbirkóznia. Sofiának iskolai oktatóként kell szembenéznie az iskola bezáratásával – egy határozott ütéssel indul az ő káosza. Emmi újságíróként éli meg káoszát, ő több verekedéssel büszkélkedhet. Julia pedig pszichológus, ő nem üt, maximum a szakmájába és valaki lelkébe bokszol bele, egy családos betegével történő viszonya folytán. Összességében tehát az előadás kérdéskörei ezen nők problémáit ölelik át, úgy, hogy ezek bárki problémái lehetnének.

A barátnők néha találkoznak, és próbálják építeni egymást, a káoszban. Az előadás rengeteg érintett problematikája között megjelenítésre kerül tehát a női barátság. Melyről színészeink a szakmai beszélgetésen meg is említik, hogy milyen szép ennek erőssége – míg több (pár)kapcsolat véget ér, a barátság gyakran megmarad.

Mindenkinek van egy gyengesége. S a belső és külső konfliktusok folytán szereplőink olyan helyzetekbe kerülnek, amelyekben a felgyülemlett düh átszakítja a gátat. Az előadás lajstromozza a belső szenvedéseket, és feltérképezi a kitörési lehetőségeket.

Az előadás világában különböző érzéseken megy végig a színész és a néző is. Kérdés az is, hogy ki hogy tud szeretni, vagy egyáltalán ki tud szeretni. Bizonyos, számukra fontos személyektől nem kapták meg a szeretetet szereplőink, és ez minden bizonnyal kihat rájuk és tetteikre.

Mindenképp felépülhetett bennünk mint nézőkben, hogy nem kell félni a káosztól. Mert itt van, velünk van, mindenkiben van. És nem csak a szép szavakkal megnevezett – például esetünkben ’harmónia’ – állapotok, helyzetek engednek meg minket érvényesülni. Nem csak akkor lesz jó nekünk, hogyha ez a harmónia uralkodik, hiszen az előadás végén a szereplők is kapnak valamit, ha a sikeres várt eseményt nem is, belső fejlődést mindenképp.

Sofi megkapja, amit szeretett volna, és amit meg is érdemelt, igazgatónőként folytatja, a be nem zárt iskolában. Ugyanekkor például Emmi bár nem kapja meg a teljes felügyeletet gyermeke fölött, rájön a saját belső nehézségeire, felismeri, hogy segítségre van szüksége. Julia pedig a gyengesége fölött tanul meg uralkodni, és megteszi a helyes lépést, véget vet kétes viszonyának.

Annak ellenére, hogy a csupa-nő-előadás nem csak női problémákat sorakoztat fel, bemutatja a női élet nehézségeit is. Többünknek megjelenik az a bizonyos könnycsepp a szemünkben, okozza ezt bár látható tehetetlenség, vagy akár a harcolás esélytelensége.

Az előadás végén sor kerül a negyedik fal lebontására, ami egy kifejezetten érdekes aspektusa a teljes előadásnak. És hiánypótló. Ettől még emberibbé válik az előadás, és mélyíti a kapcsolódást.

Hiszen ahogy a színészek is mondták, kiderül, hogy az előadás „legmélyebb rétege annyira a miénk”. Mindhárom színész beszél a karakterekkel közös belső nehézségéről. Lehet ugyanannyira nem tudni kiharcolni az igazságot, mint Sofi. Ugyanekkor okozhat nehézséget, hogy nem tudsz teljes figyelmeddel a gyermeked mellett lenni, ahogy Emminek sincs lehetősége rá. És előfordulhat mással is, hogy könnyen és gyorsan – valamint gyorsan változóan – esik szerelembe, mint Julia.

Az, hogy egy karakterrel miért rezonálsz, napról napra, percről percre változhat. És milyen szép ez a személyiségfejlődés! Egyrészt az előadásban játszókban, másrészt bennünk. Hisz nem csak a jó színház, mi is jelen időben létezünk…