Sok mindent fel lehet róni Shakespeare, Athéni Timon c. drámája ellen, kivéve azt, hogy nem kortárs. Munkái közül talán a legaktuálisabb, és se nem ő, se nem az idő, hanem mi tettük azzá. Hamis bálványaink a barátok, akiket hazugsággal etetünk, hogy kitöltsék a bennünk növekvő ürességet. Minden, amit magunkról közölni szeretnénk, megszerkesztett. Úgy gyártjuk az életünket, hogy az másoknak megfeleljen, futószalagon döcögnek mindennapjaink, láttamozva lélekgyáraink munkásai által, sok kis felfele tartott hüvelykujj kíséretében. Ez Timon. Küzd a hétköznapokkal, érezni szeretne, de csak rideg impulzusrengeteg az, amit kap. Ő megpróbál örülni ennek, keresi a melegséget az eltartásban, az arcokra fagyott mosolyokban, majd magának is hazudva megelégedettséggel nyugtázza sikerét. Az élet azonban nem hagy üresjáratokat maga körül: robbantja a gyárat, a nyersanyag elfogy. Timon már nem erős, nem hatalmas és legfőképp nem gazdag. Mi marad neki? A bálványozott barátok és a kölcsönkérés. A fordulat nem hagy kérdéseket a következményeket illetően, ám a végcsend magáért beszél. Nem meggyőz, nem háborog, csak megmutat. Aztán mindenki érleli magában, ahogyan a saját anyaga engedi.