Művészcsaládban született, világ életében a színháznak és a színészetnek élt, s bár rengeteg riport és beszélgetés készült már vele, mégis a szerepei által tudhatjuk meg róla a legtöbbet.

Ahogy visszatekintesz a pályádra, változott valami az idők során a színházhoz való viszonyodban?
    –  A pályám elején engem tulajdonképpen egy negyedik fal választott el a nézőktől. Csak az volt a fontos, hogy a rendezőnek megfeleljek, és hogy a kollégák elfogadjanak. Hogy sikerüljön kitermelnem magamból azt a figurát, amit el kellene játszanom. Furcsa belátnom, de valójában a nézők véleménye akkoriban még nem is igazán érdekelt. Teljesen megelégedtem azzal, hogyha a kollégáim, a játszótársaim, a rendezőim elégedettek velem. És ahogy haladtam a pályámon előre, kezdtem rájönni, hogy persze fontos, hogy az ember jó csapatban dolgozzon, és hogy annak a csapatnak minden rezdülését megfigyelje, megértse, megérezze, vagyis, hogy együtt legyünk, de végülis az egésznek az a lényege, hogy akik beülnek, azok mit szólnak hozzá. Én eleinte főleg művészszínházakban dolgoztam, de később már megtaláltak szerepek a könnyű műfajból is, ami teljes mértékben arról szól, hogy aki bejön, az önfeledten szórakozzon és jól érezze magát. Ez a színház nem akar nevelni, nem akar társadalmi problémákra reflektálni, egyszerűen csak szórakoztatni akar.  Számomra a mai napig kérdés, hogy melyik a fontosabb? Valószínűleg mindkettő ugyanannyira fontos. Apukám mondta egyszer annak idején, hogy: „Én nem kikapcsolni szeretném a nézőket, hanem bekapcsolni.” Eszembe jut, hogy hányszor hallottam például Ascher Tamástól, amikor egy jelenetben egy picit hosszabb hatásszünetet tartottam, hogy: „a nézők uszályába kerültél!” És ebben neki igaza van, de közben meg mégis állandó játék van a néző és a színész között. Előadás alatt folyamatosan érzi a színész, hogy a nézőtéren ülők hogyan reagálnak. És minden nézőtér teljesen másmilyen, amire a színésznek mindig rezonálnia kell. Érdekes megtartani azt az egészséges egyensúlyt, hogy ne kerüljünk a „néző uszályába”, de közben ők mégis megkapják azt az élményt, amiért bejöttek. Úgyhogy most már azt érzem, hogy a nézők visszajelzése, véleménye ugyanannyira fontos lett számomra, mint a kollégáimnak való megfelelés.

Még ennyi idő után is van benned megfelelési vágy?
    –  Ez sosem múlik el. Még most is elsírom magam, ha azt érzem egy rendezőn, hogy elégedetlen velem. Teljesen kétségbe tudok esni. Pedig azért már igazán felvértezhettem volna magam.

Kialakult az évek során valamilyen munkamódszered?
    –  Én azt gondolom, hogy minden szerep szembesít valamivel. Ha tényleg meg akar az ember egy szerepet közelíteni, akkor muszáj önmagából előbányászni, amit csak tud, amire képes. Vannak nagyon nehéz szerzők, mint amilyen például például Jon Fosse is, aki rendkívül szűkszavú, és így sokszor két-három szavas tőmondatba kell belesűríteni gondolatokat. Bennem minden ott van, amiről ő beszél. Nem gond számomra, hogy előbányásszam azt a figurát magamból, amiről ő ír. A gond az, hogy nincs számomra erre egy oldalas monológ, hanem csak pár tőmondat van, és ezen belül kell ezt megoldani. Ez a rendkívüli benne. Én sosem tudtam megfigyelésekből dolgozni, hogy mondjuk az életben megfigyelek embereket, hogy hogyan reagálnak helyzetekre és azokat a viselkedésmintákat begyűjtöm és egyszer csak odateszem egy-egy szerepbe. Én soha nem voltam ilyen ügyes. Nekem nincs más lehetőségem, mint hogy valahogyan mindent magamból bányásszak elő. És már rájöttem, hogyha csak egy kis cölöp van, ami azonos a figura és én közöttem  márpedig egy közös mindig van –, akkor elkezdődhet a további kis cölöpök leverése is, és szép lassan egyre több dolgot találok majd meg a szerep és saját magam között.

Volt olyan szerep, ami találkozott az éppen aktuális élethelyzeteddel?
    –  Sosem közelítettem így egy szerephez. Én azt gondolom, hogy a színház mindig terápia. És én nagyon szerencsés vagyok, mivel bármi, ami történik velem, azt egyszer mind odarakhatom a színpadra. Ez egy csodálatos ajándék. Nagyon sok ember küzd azzal, hogy a körülötte lévő dolgokat, amik lecsapódnak benne, hogyan dolgozza fel és mutassa meg a többieknek. Cipeli, hurcolja, elnyomja, elfojtja magában, kínlódik vele. Nekem mindig ott a lehetőségem, hogy bármi rossz történik is velem, azt valamikor egyszer elmondhatom egy szerepben.

A színház tehát fel is tölt téged.
    –  Igen. Rengeteget visszaad az, hogy az ember érzi, milyen hatással van egy előadás a nézőkre. Most itt nem a sikerre gondolok. Hanem a mikro reakciókra, a kis felnevetésekre, a pici csöndekre, amikor érzi a színész, hogy figyelnek, jönnek velünk. Hogy értik, vagy ha nem is értik, de akkor is figyelnek, mert akarják érteni. Ez az, ami elképesztő energiát ad vissza.

Sok kollégád arról beszél, hogy egy színészi pálya során jó, ha akad négy-öt olyan este, amikor megtörténik az igazi csoda. Te akkor ezt nem így látod?
    –  Én sosem gondoltam, hogy csak négy-öt ilyen este van. Szerintem nincs tökéletes este, csak pillanatok vannak, amikor hirtelen úgy érzi az ember, hogy valami kinyílt, mint egy virág. Az én érzésem szerint mindig történik valami nagyszerű, és mindig történik olyan, ami bár nem volt nagyszerű, de abban meg az a jó, hogy az ember gondolkodhat rajta, hogy vajon miért volt ilyen. Minden este van valami, amiért azt gondolom, hogy ma fontos volt bemenni. Van olyan este is olykor, amikor – ahogyan Fosse fogalmaz – „angyal megy át a színpadon”, és az egész játszó csapat egy nagyon erős, közös rezgésben van, és ez igazán felemelő.

Lassan több mint egy éve szabadúszó lettél. Hogy látod, mikor kiszolgáltatottabb egy színész, ha társulati tag valahol, vagy ha a szabadúszást választja?
    –  Mindkettőben az lehet. Egy kőszínházi társulatnál is kiszolgáltatott vagy, hiszen pl. amit rád osztanak, azt el kell játszanod. Vagy akár eltelhetnek úgy is évadok, hogy egy komoly szerep sem talál meg. Lehetséges, hogy elmegy egy-két évad is akár, hogy nem kapsz igazán jó feladatot. Velem szerencsére nem volt ilyen, de látom, hogy sokan vannak így, és büszke vagyok azokra a fiatal színészekre, akik két-három ilyen évad után fogják magukat, és bátran el mernek menni mondjuk egy vidéki színházba, ahol kapnak feladatokat és megérezhetik, hogy milyen megküzdeni egy nagy szereppel. Enélkül nem tud igazi színésszé válni az ember, ha ezt az élményt nem szerzi meg. És ezt lehet, hogy egy fővárosi színházban nem kapja meg. Ugyanakkor viszont – pláne manapság – a szabadúszás még inkább kiszolgáltatottá tesz. Én most el vagyok kényeztetve, szóval nem mérvadó az én helyzetem, mert rengeteg felkérést kaptam.

Ahogy végignézem, hogy jelenleg milyen darabokban játszol, igencsak színes a repertoár. És legalább annyi komoly, mint ahány könnyedebb előadásban játszol.
    –  Ez nekem hatalmas boldogság. Nagyon szeretem a zenés műfajt, mert elképesztő fegyelemre szoktatja az embert. Egy monológban tulajdonképpen a saját színészi ízlésem határozza meg, hogy tartok-e óriási szünetet vagy sem, vagy hogy mennyire tartom feszesen azt a monológot, és ezt estéről estére elereszthetem így is, és amúgy is. De ahol egy hatalmas zenekar játszik és beint a karmester, ott ilyen nem létezik. Ott mindent azon belül kell megvalósítani, ami le van írva a kottában. És ez hihetetlen fegyelemre kényszeríti az embert, ami szerintem nagyon jó. Arról már nem is beszélve, hogy azért azt tudjuk, hogy az ún. könnyű műfajt a legnehezebb csinálni. Felváltva beszélni, énekelni és táncolni pokolian nehéz. Komoly tréningben kell lenni hozzá, és számomra különösen jó dolog, amikor ilyen elvárások vannak.

A tavalyi bemutatóidban izgalmasan köszön vissza a múlt és vannak jelen egészen új irányok is. Mi alapján vállalsz egy-egy felkérést?
    –  A kaposvári bemutatónál fontos szempont volt, hogy Jon Fosse egy rendkívül különös szerző, és még sosem játszottam darabjában. Emellett én nagyon szeretek Kaposváron játszani, az elmúlt években ez már a harmadik vendégszereplésem ott. Tehát ebben az esetben kevésbé volt szempont számomra a Bérczes Lacival való közös múlt a Bárka színházban, mint az, hogy az Őszi álomban olyan kollégákkal dolgozhatok együtt, akiket végtelenül becsülök, szeretek és csodálok. Nekem mindig elsődleges, hogy milyen a csapat, ahova megyek, és emellett a darab maga is. A Katona József Színházban bemutatott Nyílt tárgyalás című darabnál is ez volt, hogy fontosnak és izgalmasnak találtam a témát, Székely Krisztával pedig még nem dolgoztam együtt, kíváncsi voltam rá.

Volt nosztalgiád, amikor először mentél próbálni?
Nem, mert olyan volt, mintha hazamentem volna. Mintha el sem telt volna az a húsz év. Otthonos volt, ismerős és jóleső.

Maga a szerep mennyire volt fontos ezesetben?
    –  Önmagában csak egy szerep már nem tud vonzani, csak ha a többi körülmény is adott. Ezesetben ez nem is volt kérdés, hiszen a társulat maga, és Kriszta személye egyértelmű volt számomra. És emellett a Bírónő szerepe is érdekelt. Egy nagyon zárt, különös karakter.

A következő bemutatód az évadban egy jóval kommerszebb anyag volt. A Minden jót, Leo grande! című darab Keresztes Tamás rendezésében, a Bástya Színházban.
    –  Ez már a negyedik színház, amelynek a megnyitásában részt vettem az életem során, a Katona József Színház, Új Színház és a Bárka után. Én sosem keresem ezeket a helyzeteket, valahogy csak így hozta az élet. A filmet Emma Thompsonnal a főszerepben már korábban láttam és nagyon tetszett nekem. Én különben is rajongok Emma Thompsonért, minden filmben odavagyok érte. Szóval, amikor egyszer csak a Misi felhívott (lsd. Osgyányi Mihály, a Bástya Színház igazgatója), hogy szeretné ezt bemutatni, már meg is kapta a jogokat hozzá, és elmondta a csapatot, meg hogy egy új színház megnyitója lesz, természetesen elvállaltam. Pedig Keresztes Tomival, mint rendezővel még sosem dolgoztam előtte, de valahogy azt éreztem, hogy ez nekem jó lesz.

Évad végén a Vígszínházban kezdtél el próbálni, ami csak egy jövőévi bemutató lesz. Erről mit lehet tudni?
    –  Amikor felkértek, nem sokat tudtam az anyagról csak annyit, hogy Kincses Réka egy olyan rendező, aki saját fejlesztésű darabokat csinál, és hogy a társulattal együtt improvizációkból rakja össze az előadást. S bár korábban nem láttam tőle előadást, amikor találkoztam vele, nagyon szimpatikus lett. Érdekel, hogy mi fog ebből megszületni.

A jövő évadban milyen más feladatok várnak még rád?
    –  Az idei új bemutatóim mellett, a régebbi előadásaimat továbbra is játszani fogom, megy a Kartonpapa a Szkénében, A nulladik perc a Belvárosi Színházban és a Nemzetiben három darabom is műsoron marad. Így ha nem próbálok új darabot, akkor is nagyon sok előadásom lesz egy hónapban, és ez nekem bőven elég. Viszont már többször felmerült korábban, hogy könyv készüljön rólam, de én eddig mindig kifaroltam ezekből a felkérésekből. Most azonban igent mondtam, és Nyáry Krisztiánnal együtt belevágunk. Mert azt éreztem, hogy itt az alkalom, hogy végre egy kicsit a felmenőimről gondolkozhassak. Fel is kerestem egy családfakutatót és most nagyon szeretnék ebben elmerülni. Ez izgat ebben az egész könyvben. Mert a saját életemet végtelenül unalmasnak tartom. Hisz gyakorlatilag nem csináltam semmi mást, mint hogy mindig dolgoztam.

Címkép: Howard Barker: Jelenetek egy kivégzésből, rendező: Mácsai Pál – Örkény Színház