Mi inspirált az előadás létrehozására? Ez egy szívügy-projekt volt számodra, számotokra?
Egyértelműen! Ez az egyik első független színházi előadásom, a Trafó Kortárs Művészetek Háza pályázatán indultunk vele, de azt hiszem, már a covid ideje alatt gondolkodtam a témán. Kifejezetten tetszik a képviseleti színjátszás, mint eszköz – azaz, hogy bizonyos csoportokat jelenítünk meg a színházban, akiknek egyébként nincs lehetőségük képviseltetni magukat. Ennek a módszernek a lényege, hogy bár a színpadon professzionális színművészeket látunk, de a produkció létrejötte az érintettekkel – jelen esetben az autistákkal – készült interjúkon alapul. Érdekelt, milyen úgy elkezdeni egy próbafolyamatot, hogy nem ténylegesen a próbákkal, hanem egy féléves gyűjtéssel, interjú készítéssel vágunk neki a munkának. Kíváncsi voltam, hogy a fiatal felnőtt generációnak milyen az élete, hogyan tudnak boldogulni a munkaerőpiacon, ha autizmussal élnek. Keveset hallunk erről, szóval azt hiszem, azért volt ez egy szívügy-projekt, mert rétegtéma, rétegműfaj, amivel foglalkoztunk, illetve én már régóta vágytam is egy nagyobb kihívásra, és ez abszolút az volt. 

Milyen kihívásokkal kellett szembenézned?
Az egyik például az volt, hogy mi ezen a projekten keresztül tanultuk meg, hogyan néz ki egy interjú – természetesen nem mehettünk át pszichológusba, hanem meg kellett tartanunk a kellő távolságot. Az is nehézség volt, hogy óriási a téma - az egy dolog, hogy leszűkítettük Magyarországra és egy adott korosztályra, de hogy a spektrum milyen széles skáláját vizsgáljuk, a sok gyűjtésből mi legyen az, amit még formába öntve be tud fogadni a néző, az nem egyszerű döntés volt. Szóval szerintem inkább az okozott nehézséget, hogy temérdek impulzust kaptunk, de közben meg kellett tartanunk egy rendszert, és szerintem ez sikerült. 

A művészet egyre inkább teret ad a mentális betegségekkel, fejlődési zavarokkal küzdőknek, de színpadon még ma is keveset foglalkozunk ezzel a témával. Szerinted miért fontos ezekről a művészet nyelvén is beszélni?
Egyrészről szerintem azért, mert a művészeten keresztül rendelkezésünkre áll például a humor eszköze, illetve, hogy nyíltabban kommunikáljunk. Szerintem sokan vannak úgy, hogy mivel nincs a családjukban érintett személy, ezért az emberek félnek vagy egy kicsit szoronganak, ha találkoznak a témával, és úgy vélem, az a jó a színházban, hogy tud nyíltabban, akár néha túlozva beszélni dolgokról, és ez felszabadítja a nézőket. A színház remek platformot teremt arra, hogy lehessen beszélni ilyen témákról és ne csak azok üljenek be egy-egy ilyen előadásra, akik érintettek. 

Az általad ismert információk, tények, kutatások, interjúk alapján milyennek látod te, milyennek látja a világ és milyennek látják egymást és magukat az autizmus spektrumzavarral élő emberek?
Általában, hogy milyennek látják egymást, arra a legnehezebb válaszolnom, mármint csak azokról tudok beszélni, akikkel interjút készítettünk. Van, akinek az esik jól, ha többet lehet autistákkal, mert úgy érzi, hogy egy közösséget alkotnak, de van, aki pont azt érzi, hogy szívesebben lenne másik emberekkel, hogy ne azért legyen csoportba sorolva, mert autista - szerintem ez embertől függően változik. Én inkább azt tapasztaltam meg a munka során, hogy ez a spektrum mennyire széles és hogy mennyivel bonyolultabb az összkép a közhelyeknél, amiket hallunk. Nagyon örülök, hogy eljöhettünk Kecskemétre, ahol van autista központ, mert az, hogy ilyen központokból már egyre több van országszerte, az szerintem nagyon fontos. Én azért reménykedem, hogy egyre jobb lesz erről a közbeszéd, de úgy látom, Magyarországnak ezen a téren még sok dolga van. 

Szerinted hogyan segíthet az előadás az autizmus spektrumzavarral élő emberek elfogadásában és megértésében?
Egyrészt abban segít, hogy mivel interjúk alapján készült, nagyon sok élettörténetbe nyerhetünk bepillantást. Elsősorban azt vettem észre, hogy az előadás azoknak működik, akiknek van mondjuk ilyen korú gyermekük vagy akár ilyen területen dolgozó szakemberek. Azt hiszem, az előadás ereje abban rejlik, hogy példákat hoz és mesél. Szerintem minél személyesebb példákat kap az ember, annál kevésbé fog utána általánosítani.

Milyen eszközöket, milyen közlésmódot választottatok a hiteles bemutatásra?
Egyrészt van ez a kicsit verbatív színháznak nevezhető mód, ami azt jelenti, hogy az alkotók alig nyúlnak bele egy interjúszövegbe, hogy így valamennyire megőrizzék az eredeti tartalmát. Másrészről viszont dolgozunk egy egészen metaforikus nyelvvel is - Góg Rita koreográfus volt ebben a segítségünkre. Emellett van egy nagyon stilizált világ, ami kicsit hasonlít a fejlesztő szobákra, azért is vannak különböző méretű labdák a színpadon. Tehát ez egyszerre egy nagyon beszéd-, ugyanakkor mozgáscentrikus előadás, ami szerintem érdekes stíluskeverék.

Láthatjuk, hogy izgalmas és érdekes a címválasztás, de valójában mire utal?
Több interjúalanyunkat is megkérdeztünk, mit gondolnak erről a jelenségről vagy mit jelent nekik az, hogy megtapsolni a harangot. és az egyikük adott erre egy remek választ. Megismertünk egy fiút, s bár vele nem tudtunk interjút készíteni, mert ő nem tudd beszélni, de az anyukája mesélte, hogy együtt járják az országot, minden várat megnéznek, és amikor valahol harangoznak, a fiú mindig megtapsolja. A cím tehát arra utal, hogy annyi hétköznapi jelenség van a világban, amik egyébként gyönyörűek, de egy normatív ember nem feltétlenül veszi észre, és hogy milyen az. amikor valaki viszont más dolgokra érzékeny, más dolgokra figyel, mint amit megszoktunk.

Az autizmus világnapján debütált Kecskeméten az előadás. Ez burkolt üzenet mindazokért, akikre nem figyelnek, vagy azoknak, akik nem figyelnek jól? 
Ez egy teljesen nyílt üzenet, hogy az autizmus világnapján jöttünk el. Nem akarok így fogalmazni, hogy ez valami negatív dolog, vagy hogy mi most megmondjuk, hogy figyeljetek! Tényleg szól arról, hogy figyeljünk egymásra, de nem ilyen tanító célzattal. Nyilván azért is jöttünk ide, mert tudjuk, hogy itt eleve van figyelem, és szerintem jó olyan helyeken kezdeni, ahol erre van érdeklődés, majd innen tovább menni olyan helyek felé, ahol esetleg nincs nagyon a figyelem középpontjában a téma.

* A fotók a próbán, jelmezek nélkül készültek.