Színészcsaládba született Nagyváradon, és a kezdetektől fogva színész szeretett volna lenni. Mondhatni, egyenes út vezetett a Színművészeti Főiskolára Szinetár Miklós osztályába.
    –   A szüleim Nagyváradon színészek voltak, az iskola, a lakóhelyünk és a nagyváradi Szigligeti Színház pedig egy-egy utcányira volt egymástól, ezért én lényegében beleszülettem a színház világába. Édesapám, Cseke Sándor, a város nagy kedvence volt extrovertált, kivételes tehetségével, édesanyám, Riedinger Beatrix (Révi Bea) pedig egy csodaszép, komikai vénával rendelkező színésznő volt, aki egyben gyönyörűen szavalt verseket. Az édesapámmal közösen írt Színpadon a két Cseke című könyvünkben számos kedves történet olvasható arról, hogy szinte az egész város lázban égett, mert tudták, hogy a kedvenc színész párosuknak gyermeke születik. Nagyjából két és fél éves lehettem, amikor – noha szöveges szerep nélkül –, már színpadon álltam.

Milyen történeteket tudna felidézni ezekből az időkből?
    –   Hároméves voltam, amikor édesapám a szobában fennhangon tanulta a szilveszteri műsorra készülve egy magánszám szövegét, én a szoba másik sarkában játszottam, majd kimentem a konyhába, ahol édesanyám főzött. Egyszer csak beszaladt apámhoz édesanyám, és izgatottan mondta neki: „Sanyi, ez a gyerek már tudja a szövegedet.” Apám először nem hitte el, ezért behívott, hogy mondjam fel a szöveget, amit természetesen én már kívülről tudtam. Akkoriban Gróf László volt a színház igazgatója és művészeti vezetője – akit mi Gróf Laci bácsinak hívtunk – meghallgatott, végül az ő döntése alapján édesapám szilveszter estén nagy sikerrel elmondta a monológot, ezután következtem egy nagyon hasonló, de kisebb jelmezben, és ugyanúgy előadtam a magánszámot hatalmas sikerrel. Innentől kezdve több olyan darabban szerepeltem, amelyekben gyerekfigurákat kellett alakítanom, és volt néhány mondatom is. A nagyváradi színház különös gondot fordított arra, hogy nagyobb ünnepek (Mikulás, Karácsony) idején a színészek gyerekei fellépjenek a színpadon.

Tizenegyéves volt, amikor 1965-ben, a szülei válását követően Magyarországra költöztek az édesanyjával, és az általános iskola ötödik osztályát már Budapesten folytatta. Mennyire volt nehéz beilleszkedni?
    –   Egy nagyon jó osztályközösségbe kerültem, és már ekkor az általános iskolában, később pedig a középiskolában is vers és prózamondó versenyeken indultam. A Hunfalvy János Közgazdasági Szakközépiskolában külkereskedelmi ügyintézőként végeztem, de teljesen egyértelmű volt mindenki számára, hogy az én utam a színészet felé vezet. A Színművészeti Főiskolára 1972-ben vettek fel, ahol Szinetár Miklós osztályába kerültem.

Ritka, hogy valaki elsőre bekerül a Színműre; többnyire azt javasolják, hogy még kicsit érjen, tapasztaljon. Ön azon kevesek közé tartozik, akit elsőre felvettek. Ez mennyire jelentett nehézséget? Milyen pedagógus volt Szinetár Miklós?
    –   A konkrét utasítások helyett az adott jelenettel kapcsolatban többnyire anekdotákat mesélt nekünk, hogy azokon keresztül értsük meg a cselekmény hátterét. A koromnál fogva eleinte nem tudtam, ennek mi értelme van, de idővel vált egyértelművé ennek a módszernek a haszna. Az volt a célja, hogy a fiatal tehetségek a történeteken keresztül ráérezzenek az alkotás gyönyörére, hogy az adott jelenetet a lehető leghitelesebben vigyék színre. Évtizedekkel később, amikor Szinetár Miklós felkért, hogy a főiskolán legyek (1994-1997) a tanársegédje, ezeket az anekdotákat ugyanúgy elmesélte az akkori hallgatóinak, akik legalább annyira nem értették, mint annak idején én, de félre tudtam őket hívni, és segítettem nekik az értelmezésben. Szinetár Miklós 93 éves, és a mai napig teljes szellemi frissesség jellemzi. Örülök, hogy az ő osztályában végezetem és sok mindent tanulhattam tőle.

Kik voltak az osztálytársai a főiskolán 1972 és 1976 között?
    –   Bánfalvy Ágnes, Sinkovits-Vitay András, Vándor Éva, Fehér Ildikó, O. Szabó István, Saárossy Kinga, Rupnik Károly, Kerekes Vali, Polyák Margit, Mihályi Győző, Dunai Tamás – ő ketten már nincsenek közöttünk – voltak az osztálytársaim. Nagyon erős és összetartó csapat voltunk. Mi mutattuk be először például a Kabaré című musical-t Magyarországon. Ez a műfaj akkoriban hazánkban újdonságnak számított, ebben a konferansziét játszottam. Hatalmas sikerünk volt, még éjszakai szakmai előadásokat is tartottunk.

Viszonylag korán elkezdett rendezéssel is foglalkozni. Ki inspirálta, és milyen hatások indították el ebbe az irányba?
    –   Már gyerekként Nagyváradon azt láttam, hogy a színészek nagyon szerették az akkori igazgatót, Gróf Laci bácsit, aki teljesen közvetlen volt a társulatával. Kisgyermekként fogalmazódott meg bennem ösztönösen, hogy – még ha nem is tudtam pontosan, mit jelent az, hogy színházigazgató -, de olyan szeretnék lenni, ha felnövök, mint ő. A Jóisten kegyelméből ez a vágyam teljesül, mert 2008-ban színházigazgató lett belőlem. A rendezéssel való kacérkodásom már a főiskolán elkezdődött, ahol Szinetár több jelenet megrendezésével bízott meg. Az igazi kezdet azonban akkor volt, amikor a Madách Színházban Kerényi Imre megbízott, hogy legyek a gyermek- és ifjúsági darabok vezetője, kitalálója és rendezője. A Ludas Matyi rendezésem például több mint 30 éve műsoron van a Madáchban.

Sokan, akiket nem vettek fel elsőre, a pályához ragaszkodva, és tehetségüknek köszönhetően egy-két évet eltöltöttek egy társulatban vagy színitanodában, és már némi színészi gyakorlattal kerültek be a Színművészeti Főiskolára. Hol és milyen szakmai tapasztalatokat szerzett a főiskolán kívül?
    –   Még középiskolásként tagja lettem – az újonnan alakult – 25. Színház stúdiójának, ahol felfigyeltek tehetségemre és nagyobb szerepeket is játszottam. A főiskola harmadik évétől pedig a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, ahol egy kiváló és nagy társulat fogadott. Két évet tölthettem el itt. Várkonyi Zoltán, aki 1971-1979-ig volt az igazgatója a Vígszínháznak, gyakran bejött megnézni a készülő előadások próbáit. Egy ilyen alkalommal, amikor Goldoni Nyaralni minden áron című darabját próbáltuk, Várkonyi Zoltán a próba után külön kiemelte a teljesítményemet, ami igencsak zavarba hozott, hiszen nagyszerű színészek mellett játszhattam egy inas szerepet. Emellett játszottam a Pesti Színházban Az Ifjú Werther újabb szenvedései című darabban Hegedüs Géza, Egri Márta és Balázs Péter mellett. Nehéz volt feldolgozni, hogy a Vígszínház a főiskolai éveim végén nem kínált fel szerződést nekem.

1976-ban, a főiskola végén viszont sok lehetőséget kapott és ezek közül Debrecent választotta, ahol öt évet töltött. Milyen volt ez az időszak?
    –   A debreceni időszak a Csokonai Színház egyik meghatározó korszaka volt, amelybe sok más fiatal színésszel együtt én is belecsöppentem. Különös szimbiózisban tudtunk együtt dolgozni a tapasztaltabb generációval: rengeteget tanulhattunk a szakma mestereitől. Szerződésem kezdetén Kertész Gyula volt a színház vezetője, de rövidesen Lengyel György lett az igazgató, akit nagyon kedveltem és akinek rendezésében nagyon sok főszerepet játszhattam el a teátrumban.

Debrecen egyetemváros is. Milyen volt a színház és az egyetem együttműködése?
    –   Gyümölcsöző, jó kapcsolata volt a Debreceni Egyetemnek a Csokonai Színházzal, ahova nagyon sok egyetemista járt. A teátrum egy igazi, fiatalos, lendületes színházzá vált. Különösen emlékezetes szerepem volt Ben Johnson Volpone című darabjában, amelyben Moscá-t, a dúsgazdag öreg velencei Volpone szolgáját alakíthattam. Szinetár Miklós eljött Debrecenbe, hogy megnézzen, nagyon tetszett neki az előadás, és mivel ő volt a Magyar Televízió akkori művészeti igazgatója, kérésére rögzítették is az előadásunkat, ami kivételesnek számított, hiszen akkoriban főként fővárosi produkciókat vettek fel.

A vidéki teátrumok jellemzője, hogy népszínházként minden korosztálynak, több műfajban kell játszaniuk. Mennyire volt ön univerzális színész?
    –   Előnyt jelentett, hogy nem skatulyáztak be – ezt így mondják szakmai nyelven –, ami azt jelenti, hogy játszottam, operettet és klasszikus drámát, vígjátékot és musicalt, sőt Debrecenben készült egy önálló estem is Csehov novelláiból. A sokrétű feladatok óriási tapasztalatot adtak.

1981 és 1990 között a Madách Színház tagja volt. Kinek a hívására került oda, és milyen volt akkor a társulat?
    –   Vámos László, aki a Nemzeti Színház művészeti vezetője és főrendezője volt, már korábban szerződést kínált, de mivel tudtam, hogy Debrecenben még egy évig fontos szerepeim lesznek, a türelmét kértem. Vámos nem tudott megvárni, ám pár héttel később felkeresett Ádám Ottó, a Madách Színház akkori igazgatója, és szerződést kínált. Kiváló társulat fogadott: a tapasztalt generációból Sulyok Mária, Almási Éva, Márkus László, Mensáros László, Huszti Péter és Haumann Péter, míg a fiatalabbak közül Szerednyey Béla, Tóth Enikő, Lesznek Tibor erősítették a Madáchot. Társulati tagként tíz évet töltöttem ott.

Nagyon egyértelmű a pályája. Mi jelentett esetleg nehézséget a szakmában?
    –   A pályámra jellemző, hogy lépésről lépésre kaptam egyre komolyabb és szebb feladatokat. Egy, zeneileg nagyon képzett osztályba jártam, a tánc sem jelentett gondot. Debrecenben és a Madáchban is ugyanúgy helytálltam vígjátékokban és drámákban, zenés előadásokban. Csiszár Imre hívására 1990-ben szerződtem a budapesti Nemzeti Színházba, ám egy vezetőváltást követően sokadmagammal elszerződtünk onnan.

A rendszerváltás után szabadúszóként dolgozhattak a színészek is, sok társulat felbomlott. Ekkor már rendezett is, majd 1994 és 1997 között tanított a Színművészeti Egyetemen.
    –   A ’90-es évek elején többen alapítottak betéti társaságot, és szellemi szabadfoglalkozásúként, folytatták a munkát. Én is „számlaadó, szövegmondó kisiparos” lettem, és így kerültem vissza 1991-ben a Madáchba, ahol Ádám Ottót Kerényi Imre követte igazgatóként. A ’90-es években párhuzamosan játszottam és rendeztem is, többek között az Auersperg Theaterben Bécsben, a Karinthy Színházban, a Merlinben, a Budapesti Kamaraszínházban, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, a tatabányai Jászai Mari Színházban és a Turay Ida Színtársulatnál.
Amikor 2008-ban a Kecskeméti Katona József Színház igazgatója lettem, már nem fért bele, hogy rendezzek, tanítsak és színészként is dolgozzak. A színészettel kapcsolatban éreztem úgy, hogy kellően kiteljesedtem benne ahhoz, hogy hiányérzet nélkül elengedjem.

2001-ben a Magyar Táncművészeti Főiskola (ma egyetem) tanára lett, majd 2016-ban, már a kecskeméti Katona József Színháznál betöltött igazgatói idején a Kaposvári Egyetem adjunktusa, majd docenseként az első éves osztály vezető tanára lett. Ki hívta önt a Táncművészetire?
    –   Dózsa Imre, aki akkor a Magyar Táncművészeti Főiskola főigazgatója volt, hívott, hogy   színészmesterséget tanítsak a fiatal balettművészeknek. A tanítás mellett folyamatosan képeztem magam: ennek egyik állomása volt, hogy 2012-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen DLA-fokozatot szereztem: a Szabad Művészetek Doktora (Doctor of Liberal Arts) lettem.

Hogyan lett 2008-ban a Kecskeméti Katona József Színház igazgatója?
    –   Korábban pályáztam az egri Gárdonyi Géza Színház vezetésére, de akkor nem jártam sikerrel. Később Debrecen polgármestere kért fel a Csokonai Színház igazgatására, de ezt – mivel a családom nem akart Debrecenbe költözni -, nem tudtam elvállalni. Verebes István szerette volna, ha a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatói székében én követem, de az akkori polgármester ezt nem támogatta. 2008-ban végül sikeres pályázattal kerültem a kecskeméti színház élére.

Milyen volt ekkor a kecskeméti Katona, és mik voltak vezetőként az elképzelései?
    –   A kezdetektől fogva egy sokszínű népszínházat szerettem volna építeni, ami úgy működik, mint egy jó könyvtár, ahol minden néző – korosztálytól és ízléstől függetlenül – megtalálja a kedvére valót. A teátrum rendelkezett azokkal az adottságokkal, hogy ilyenné váljon: volt egy nagyszínháza, egy kamara- és egy stúdiószínháza is. A színházigazgatásnak vannak olyan területei, amelyek tanulhatóak, de vannak olyanok, amelyekkel minden nap meg kell küzdeni. Akkoriban a teátrumra ráfért a változás.

Hogyan szerezte meg a kecskeméti színház a nemzeti besorolást 2020-ban?
    –   Objektív feltétel, hogy a színház több tagozattal rendelkezzen és operát is játsszon. A direktori időm kezdetétől nagyjából három-négy év kellett ahhoz, hogy a társulat minden tekintetben megerősödjön. 2008-ban a kecskeméti Katonának csak prózai tagozata volt, amely operettet is játszott. A tánc- és zenetagozatot már én hoztam létre; külön zenekar és énekkar korábban nem létezett. Ezek mind szükségesek voltak ahhoz, hogy a színház elnyerje a nemzeti minősítést. Az új tagozatokkal a repertoár izgalmasabbá és sokkal változatosabbá vált.

Milyen kihívásokkal járt az új struktúrák kialakítása?
    –   Noha már a pályázatomban is írtam az opera fontosságáról, az első nehézséget az jelentette, hogy megszerettessük ezt a műfajt a közönséggel. Ennek jegyében népszerű operameséket vittünk színre, közöttük a Hamucipőcskét, a Varázslatos fuvolát. Kezdetben a kakasülő előterében játszottuk az előadásokat, a gyerekek párnákon ülve nézték – akkora sikerrel, hogy később átkerültek a kamara-, majd a nagyszínpadra.

Gondolom fontos a különböző tagozatok együttműködése?
    –   A társulatunk nagy része kimagasló énektudással bír, ezért fontosnak tartom, hogy aki prózában és zenében is tehetséges, mindkét műfajban lehetőséget kapjon. Jó példa erre Koltai-Nagy Balázs, aki egyik nap az Elizabeth című musical főszerepét alakítja, másik nap pedig egy Shakespeare vagy egy Gogol-darab címszerepét játssza. Ha nagy lélegzetű operát mutatunk be – ilyen most Leoncavallo Bajazzók című műve, amelynek nemrég volt a bemutatója –, rendszeresen hívok vendégművészeket is: kiváló a kapcsolatunk a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel és a Szegedi Nemzeti Színházzal, onnan is gyakran érkeznek hozzánk kiváló operaénekesek.

Hogyan változott a társulat 2008 óta?
    –   Az első évben a meglévő társulatot nem akartam megbontani. Kértem, hogy adjanak egy évadot nekem és nézzék meg, hogyan dolgozom, valamint, hogy milyen elvek szerint akarom működtetni a színházat. Kölcsönösen figyeltük az együttműködés. Természetesen volt fluktuáció az elmúlt 18 évben, de az induló időszakban számomra az volt a legfontosabb, hogy megtartsam, a már ott dolgozó, kiváló színészeket: Kőszegi Ákost, Danyi Juditot, Hegedűs Zoltánt, Fazakas Gézát, Magyar Évát, Kiss Jenőt, Réti Erikát, Sirkó Lászlót, Pál Attilát. Ők alkották a társulat magját.

Miként bővítette a társulatot, és kiket hívott a kulcstagok mellé?
    –   Hajdú Melindát, Trokán Nórát és Csémy Balázst a Színház- és Filmművészeti Egyetemről szerződtettem. Hozzánk szerződött Szemenyei János, Zeck Juli, továbbá Ferencz Bálint, Kiss Zoltán, Aradi Imre, Körtvélyessy Zsolt – ő korábban már egy évtizedet töltött a teátrumban. Akárcsak a feleségem, Sára Bernadette, akinek a pályája Kecskeméten kezdődött, majd Budapestre szerződött és 2008-ban újra kecskeméti színésznő lett.

Említene néhány vendégszínészt, akik felléptek, vagy ma is fellépnek a kecskeméti Katona színpadán?
    –   Szerednyey Béla – aki egyben jó barátom – sokszor játszott és rendezett nálunk. Vendégként szerepelt Feke Pál, Egyházi Géza, Dunai Tamás, Pásztor Erzsébet és Margitai Ági is.

Hogyan lett Kovács Lehel a művészeti vezető?
    –   Először színészként szerződtettem. Az első rendezése – Büchner Leonce és Léna című darabja – 2021-ben nagy siker lett, így minden évben kapott új rendezési lehetőséget. 2024-ben bíztam meg a művészeti vezetői pozícióval. Színészként és rendezőként is a legtehetségesebb tagja a színháznak, a társulat pedig nagyon szereti.

A 2016-ban bemutatott Boing, Boing (Marc Carmoletti) című előadásukért számos díjat kaptak. Mi volt a siker titka, és hol helyezkedik el a Kecskeméti Nemzeti ma a hazai színházak között?
    –   Ahogy a legtöbb előadásunkat, ezt a darabot is a népszínházi szerepünket szem előtt tartva vittük színre, hiszen darabválasztásaink és minden munkánk célja, hogy értékes, igényes alkotást nyújtsunk a közönségnek: számomra a minőség az elsődleges szempont. Az igazgatásom alatt a társulat tagjai, színészek és technikai munkatársak is nagyon sok elismerést, díjat kaptak. A társulat folyamatos fejlődése érdekében rendszeresen hívunk vendégrendezőket, köztük gyakran dolgoztunk és dolgozunk ma is olyan rendezőkkel, mint Mohácsi János, Béres Attila, Szász János, Zsótér Sándor, Szegvári Júlia vagy Kovács D. Dániel, Pelsőczi Réka, Kapitány Iván és Scherer Péter is. A társulatunk tagjaként rendez darabot Jankovics Anna színművész is. Ezek az együttműködések kölcsönösen építőek, és a kritikusok is rendszeresen jönnek hozzánk. Szente Vajk főrendezői munkája óta pedig egy rendkívül erős, határozott művészeti koncepció mentén működik a Kecskeméti Nemzeti Színház.

Sok díjat nyertek az elmúlt évtizedekben. A vígjátékok vagy a drámák domináltak az elismerések tekintetben?
    –   Teljesen vegyes a kép: a 2012-es POSZT-on például a Bánk bán modern nyelvezetű adaptációjáért Szabó Borbála elnyerte a legjobb dramaturgnak járó díjat. A fiatalok állva ünnepelték az előadást – tökéletesen értették és befogadták a történetet. Rendszeresen meghívást kapunk nyári fesztiválokra, ahol szintén sok díjjal jutalmazzák előadásainkat. Külföldön is szerepeltünk már, legemlékezetesebbek a londoni, a moszkvai, az augsburgi, csíkszeredai, nagyváradi sikereink.

Három helyszínen is vannak előadásaik. Milyen darabokat játszanak a 2025/2026-os évadban még a Nagyszínházban?
    –   A nagyszínházban adjuk elő Béres Attila rendezésében a Lili bárónő operettet, szintén műsoron van – a már említett – kettőselőadás, a Bajazzók-Spartacus. A Bajazzók című operának Szegvári Júlia a rendezője, a Spartacus című kortárs balett estnek pedig Barta Dóra a rendező-koreográfusa, mely előadás a kiváló tánctagozatunk közreműködésével látható. Ugyancsak aktualizálva visszük színre Goldonitól a Két úr szolgája című darabot Kovács Lehel rendezésében, és 2026. március 27-én mutatjuk be a Made in Hungaria című musical-t, amelynek Juronics Tamás a rendezője.  

Milyen előadásokat láthatnak a nézők a Kelemen László Kamaraszínházban?
    –   2025 októberében itt mutattuk be a Kölcsönlakást Kapitány Iván rendezésében, novemberben pedig Heinrich von Kleist A bosszú című drámáját Kovács D. Dániel irányításával. 2026. január 23-ától játsszuk majd Pelsőczi Réka színrevitelével a Büszkeség és Balítéletet. Emellett 2026. április 10-én mutatjuk be (Paolo Genovese filmje alapján) a Teljesen idegenek című darabot, amelyet Sediánszky Nóra fordított, a dramaturg Szabó Borbála és az előadást én rendezem. Két olyan előadásunk is van ebben az évadban, amely egyszerre szól az egészen kicsiknek és a fiatal felnőtteknek is, az egyik Sipos Imre rendezésében a Gyere haza, Mikkamakka!, a másik pedig a Hamupipőke zenés mese Gimesi Dóra újragondolásában.

Miket láthatnak az érdeklődők a Ruszt József Stúdió Színházban?
    –   A stúdiószínpadunkon főként ősbemutatókat játszunk. Nagy sikerrel mutattuk be az idei évadban a Száz karácsony című darabot is, amelynek írója Szabó Borbála, rendezője pedig Kovács Lehel volt. Ugyancsak itt vittük színre Scherer Péter rendezésében a Norvégminta című színművet, valamint Pavel Stantchev Egy éjszaka, két reggel című darabját, amely a sztálinizmus hatását vizsgálja egy másik ország nézőpontjából. Járai Máté Töröcsik Mariról – nagymamájáról – írt emlékkönyve alapján készül a Marimama című zenés est, amelynek zeneszerzője Selmeczi György, és a bemutatója 2025. december 5-én volt.

A népszínházi szerep nemcsak sikerrel, de rengeteg kihívással és terheléssel is jár az egész társulatnak. Hogyan tudja jól menedzselni a színház működését?
    –   Egy előre gondolkodó, tudatosan tervező vezetőség vagyunk, amelyben fontos, hogy a társulat és a színészeink is folyamatosan fejlődjenek. A vezetőség – Szente Vajk, Kovács Lehel és jómagam – feladata, hogy a kollégáink világosan lássák jelenlegi és jövőbeni feladataikat, és hogy olyan közös célokat jelöljünk ki, amelyek a csapat egészét és a színészek egyéni szakmai útját is segítik anélkül, hogy túl legyenek terhelve. Természetesen fontos vezetői szerepet tölt be Galambos Attila irodalmi vezetőként, Károly Katalin a zenekar vezetőjeként, Barta Dóra a balett-tagozat vezetőjeként, valamint a gazdasági vezetőnk Rimóczi Erika.

Milyen a Kecskeméti Nemzeti Színház kapcsolata a határon túli színházakkal?
    –   A nagyváradi Szigligeti Színházzal nagyon jó szakmai kapcsolatban állunk, két éve léptünk fel náluk, de játszottunk Csíkszeredán és Gyergyószentmiklóson is. Emellett 17 éve rendezzük meg a Kecskeméti Nemzetiben a nemzetközi SZÍN-TÁR fesztivált, amelyen három ország öt, magyar nyelvű színművészeti egyeteme – Kaposvár, Budapest, Újvidék, Kolozsvár és Marosvásárhely városaiból – vesz részt.

Címkép: Székely János: Caligula helytartója, rendező: Taub János – Gobbi Hilda Színpad